RR - Fájdalom

Описание: Dalszöveg:

Nem értem, miért mindig én vagyok, aki szív, aki összetörik, aztán csendben nyeli a szart,
Miért kell mindent kibírnom, mikor már rég nem bírok semmit, csak húznak lefelé a sötét gondolatok.
Hiába próbálok jó lenni, az élet rám köp, ti meg nevettek,
Mintha én lennék a hibás, csak mert nem játszom meg a szeretetet.
Ő volt a mindenem, a menedékem, mikor minden más szétomlott,
Most meg nélküle kelek, és nem maradt semmi, csak hamu és por, ahol régen otthon volt.
Nem kell másik nő, nem kell idegen érintés,
Az ő fekete és kék szeme volt az utolsó fény, az utolsó békesség.
Most meg gyógyszerrel kelek, és piával alszom el,
És minden slukkban, minden kortyban csak a neve ordít belül el.

Az utcán már nem látok arcokat, csak árnyakat,
És minden nevetés idegen, mert azóta csak a sötét hallgat.
A kezem remeg, a szemem üres, a mosolyom halott,
De senki nem kérdezi „hogy vagyok?”, mert úgyis csak azt mondanám: „szarul.”
Azt hitték, túlzok, amikor azt mondtam, „ő az egyetlen, aki életben tartott,”
De most, hogy nincs itt, nézd, belőlem mi maradt: csak egy kibaszott roncs.
És tudom, ti azt mondjátok, majd jön másik, de b@zdmeg, nekem nem kell másik,
Mert amit ő adott, azt senki más nem tudja, és én nem bírok újra építeni egy világig.
Nekem ő kellett, nem a kamu mosoly, nem a felszínes szex,
Hanem az, ahogy nézett, mikor még elhittem, hogy nem vagyok egy senki, nem vagyok selejt.
Most meg drogot keverek a boromba, hogy a gondolataim csendesek legyenek,
De minden éjjel visszajön az arca, és a múlt belém mar, mint egy tetves penge.

Én nem akarok felejteni, b@zdmeg, én élni akarok vele újra,
De nem lehet, mert ő elment, és engem itt hagyott egy kibaszott sírba.
Hiába öntöm le magam piával, gyógyszerrel, füsttel,
Minden este ugyanúgy végződik – térden, zokogva, üvöltve, gyűlölve magam újra.
És ne mondjátok, hogy „túl fogod élni”, mert én már rég nem élek,
Csak húzom az időt, amíg a testem fel nem adja, és végre semmi nem éget.

Nem tudjátok, milyen érzés, mikor valaki az egész világod,
Aztán egyik napról a másikra úgy néz rád, mintha csak egy emlék lennél a por alatt.
És te üvöltenél, hogy „kérlek, maradj még,”
De ő csak ránéz az órára, aztán kisétál, mint aki már rég túl van rajtad, rég.
És én utána maradok a falak közt, ahol minden tárgy őt idézi,
És egyesével töröm össze, mégsem törik el annyira, mint bennem a szív.
Én nem születtem szörnynek, ezt az élet csinálta belőlem,
Mert amikor mindent adsz valakinek, és ő otthagy, abból nem ember marad, csak egy eltemetett lélek.
Nem vagyok költő, csak egy srác, aki már nem bírja tovább,
És a fájdalmat nem lehet rímekbe zárni, de próbálom, hátha megérti valaki más.
Mert én is csak szeretni akartam, nem elég jól, csak igazán,
De az ilyen szerelem nem divat már – a hűség ma már csak hibának számít.

Túl mélyre ment ez már,
Nincs térkép ebből, csak sötét út, amin az úr kísér végig.
És ha egyszer elalszom, már nem akarok felkelni,
Mert nincs mit újrakezdeni — csak te kellettél, és azt nem lehet pótolni...Szeretlek...