Száll az ének...

Описание: József Attila: Bús magyar éneke
(Az utolsó versszak és a zárójelben lévők kiegészítések)

Száll az ének a mezőnek,
esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember
énekelget
búsan, árván:
Bolondságról, szerelemről,
kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke,
szíve tája,
szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e,
elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben
istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit
mást se tehet
Siratgatja.
Piros kedve pillangó volt,
Sárba fulladt ott
Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai
meghaltak
a felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke!
Szíve tája, szemegödre!
Nem is tudja, feltámad-e,
Elpihenne mindörökre!

Nincsen csak egy citerája,
húrjai az égig érnek,
Rajt pengeti balladáit
véres könnynek,
könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak,
ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya
tört liliom,
olyan Halvány.

Fáj neki a teste, lelke!
Szíve tája, szemegödre!
Nem is tudja, feltámad-e,
Elpihenne mindörökre!

Nem nézi a délibábot,
túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét
az incselkedő
Pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára
hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram,
Hazám el egészen ne felejtsed!

Fáj neki a teste, lelke,
szíve tája,
szemegödre
S hazáján ha segíthetne,
élne mégis mindörökre.

(Nem fáj már a teste, lelke!
Szíve tája, szemegödre!
Van neki egy citerája,
húrjai az égig érnek,
azon üzen az Istennek:
Uram, még él a néped!

Örökké!
Örökké!)